Név: Blake MacKay

Évfolyam: Első

Szak: Solum

Pontok: 0p

Felvett tantárgyak: 

• Legendás lények gondozása
• Bűbájtan
• Bájitaltan
• Sötét varázslatok kivédése
• Melodimágia

Szakkör:

• Harcművészet
• Sötét varázslatok kivédése

Külseje: Az eddigi életkörülményeiből, de lehet akár a genetikájából kifolyó is, hogy elég sovány alkat. Fiúként viszonylag alacsony, 170-valahány centi méter lehet. Fodrászhoz érthető okokból nem igen jár, de azért igyekszik ápoltan kinézni, a haját pedig magának, körülbelül állig érőre vágja le időnként. A szeme a kék, a zöld és a barna különleges keverékét láttatja, időjárástól és hangulattól is függ, hogy mikor milyennek látni. Ruhából azt hord, amit kap vagy talál, árvaházakból és ruhaadományokból ingek, az idő során elrongyolódott kabát és farmernadrágok maradtak rá. A balesete után még nem gyógyultak be a sebei, de a ruhák alatt nem igen látszanak a karján és hátán maradt hegek.

Belső tulajdonságok: Nehéz eldönteni, mi Blake legfontosabb tulajdonsága. Az eddigi élete és különleges helyzete megedzette őt, jól viseli a viszontagságokat. Ha valakinek gondja van, felkeresheti, biztosan megvigasztalja. Még nem volt alkalma soha semmiféle kapcsolatot létesíteni valakivel, ezért lehet, néha döcögősen megy neki a társalgás, de igyekszik. Arra vágyik leginkább, ami a legkevésbé elérhető számára, és ez a kisebb dolgokkal is mindig így van. Hozzászokott a magányhoz, de az emberek között jobban érzi magát, egészen varázslatosnak tartja, ha sok barátot vagy családtagot lát együtt, elámul az emberi kapcsolatokon és azon a kötődésen, amit néhányan érezni tudnak.
Mindig szomorkás egy kicsit, de nagy letargiába nem süllyed, talán a megszokás lehet az oka ennek is. Eddigi élete során minden nap kinézett valakit a tömegből, akivel elképzelte magát, milyenek lehetnének együtt, ha ismernék egymást. A fantáziája nagy és tarka, számára nincs olyan dolog, ami lehetetlen – egészen addig, amíg meg nem próbálja. Ha valami nem megy neki, akkor hajlamos feladni, de mindig elhatározza előtte, hogy most küzdeni fog és végigcsinálja azt, amit eltervezett. Eddig csak ritkán sikerült így erőt vennie magán, de reméli, ha valamit elég indokoltnak érez majd, akkor nem hagyja csak úgy ott, ugyanis ha felad valamit mindig gyengének érzi magát.
Sokféle emberrel találkozott eddig életében, és a találkozások vége legtöbbször az lett, hogy otthagyta őket. Ha valaki ellenszenves vele, általában nem válaszol, egy idő után pedig megunja a helyzetet és szó nélkül továbbsétál. Ha a beszélgetőtársa viszont kedvesebb vagy türelmesebb vele, akkor egészen sokáig ellehetnek együtt; de ha Blake-nek eszébe jut, hogy ez a találkozás nem vezet semmihez és új ismerőse hamarosan elfelejti, akkor otthagyja mielőtt még túlzottan is kötődni kezdhetne hozzá. Ilyenkor heves bocsánatkérések és gyorsan kitalált légből kapott indokok közepette siet el. Bűntudatos és önérzetes személyiség, de ezt nyíltan igyekszik nem kimutatni, még akkor sem, ha történetesen nem számít. 

Előtörténet: Blake története jócskán a születése előtt kezdődik. Édesapja szakértő és tehetséges, igazán elszánt emléktörlőként dolgozott a minisztériumban. Volt, hogy a hónapban a körzetében mágiát észlelő muglik fele tőle kapta meg a felejtésbűbájt. Hosszú-hosszú ideig a munkájának élt, olyannyira, hogy ez a varázslat lassan egész beleivódott a vérébe. Nem maradt meg egy nő mellett, egyéjszakás kalandok követték egymást nála. Azonban egy alkalommal olyan szeretőt választott, aki nem itta meg a fogamzásgátló-bájitalt, de persze ő ezt nem tudta. A kaland után ugyanúgy törölte az arcának és nevének emlékét a nő fejéből, mint korábban mindenkiéből. Nem akart kellemetlen következményeket.
A hölgy egy Leslie MacKay nevű félvér boszorkány volt, akinek az éjszaka után valóban nem maradt konkrét emléke a férfiról, aki iránt ő akkor már érzelmeket táplált. Hogy meg lett áldva tőle egy gyermekkel, azt csak hetekkel később vette észre, és nem kis riadalmat okozott neki. Végül azonban kihordta, és elhatározta, hogy akkor felneveli egyedül. Egy kisebb skót varázsló-kórházba ment szülni, a Szent Mungóban ő nem volt ismerős. Hosszú órákon át vájúdott, míg végül édesanya lett. A szülés után fáradságában elaludt, és nem is gondolta volna, hogy a férfi, akivel egy éjszaka együtt volt, milyen nyomot hagyott maga után. Álmában szépen, lassan elfeledte a gyermekét és mind a korábbi kilenc hónap elhomályosult előtte. Mivel ilyen hosszú időszakig folyamatosan köze volt a kicsihez, mindennek el kellett tűnnie az emlékezetéből, és – ahogy az ilyen hatalmas memóriatörléseknél szokott lenni – utána egészen kába volt. Fel sem fogta szinte, hogy egy gyermeket adtak a kezébe, csak a korház kapunál tűnt fel neki. Zavarodottságában egy inkubátornak megfelelő, varázslattal melegen tartott kosárba helyezte el a kisfiút, majd hazasietett. Azóta sem látta őt.
A bepólyált kicsi pedig ott feküdt, mindössze egy kis cédula volt a takarójába csúsztatva, rajta a születésének dátumával és az édesanyja nevével.
Mivel aznap hozták világra, a kórházban – teljesen jogosan - gondolták úgy, hogy magára hagyták őt. Rövid töprengés után a Blake nevet adták neki – amely aznap a naptárban szerepelt – és felkerestek egy varázslóárvaházat. A megbeszélés szerint az egyik javasasszony vitte el oda és adta a megbízott nevelőboszorkány kezébe. Másnap az ő vigyázására kirendelt hölgy szokása szerint benyitott az újszülöttek által belakott kis szobába, és legnagyobb meglepetésére ott talált egy teljesen ismeretlen csecsemőt, a fekhelye alatt az adataival. Úgy hitte, valaki csodával határos módon egészen idáig eljött, hogy biztonságba helyezze a gyermekét, akit nem fog fölnevelni. A nevét és születési dátumát ráírta egy karszalagra és ráadta a gyermekre. Azt nem is gondolta, hogy ez a kisfiú pontosan ugyanaz a Blake MacKay, akit tegnap az ő kezébe adtak. Azért felejtette el ugyanis, mert egy olyan genetikai betegsége van a fiúnak, amelynek létezése már a középkor vége óta nem több, csupán feltételezés. Az édesapja – aki aktív mágiahasználó volt – ugyanis olyannyira sokszor használta a varázserejét, méghozzá körülbelül ugyanarra az egy célra, hogy az teljesen beleivódott a vérébe. Ezt a betegséget ő hordta magában, benne alakult ki, majd továbbadta a fiának is, aki akaratlanul folyamatosan használja az Exmemoriamot. Ezért Blake ha bárkivel találkozik, az illető a találkozás után azonnal minden emléket elfelejt róla. Az egyetlen mód, hogy gyermek ne ezt az átkot örökölje, az lenne, ha az édesanyja még az apjánál is többet használ egyfajta varázslatot. Mivel ez nem így volt, ő kénytelen azzal együtt élni, hogy minden áldott nap elfelejtik őt. Épp ezért az előbbi eset minden reggel megismétlődött vele folyamatosan újra és újra. Semmi nem változott, egyedül a karszalagja mérete lett idővel nagyobb és nagyobb. Ő pedig folyamatosan azt hallgatta a felnőttektől, hogy „nézd, új otthonra találtál!”. Ha pedig nem hozzá, hanem egymás közt beszéltek, akkor „ki lehet az, aki behozza egészen az épületbe és ilyen jól ellátja mielőtt magára hagyná?”
Pár évesen elkezdték megtanítani beszélni. Mindig új szavakat mondtak neki, hiszen ő fejlődött, csak a nevelői nem tudták soha, hol tart és hogy mindent amit ismer, tőlük tanulta meg. Amikor Blake nagyobb lett, kezdett rájönni arra, hogy őt itt minden nap újként kezelik, és ekkorra már neki is mennie kellett az igazgatóságra, hogy beírják a könyvbe. A felnőttek csodálkozva tapasztalták újra és újra, hogy bizony már anyakönyvezte valaki, méghozzá elég rég: a születése napján. Mivel varázslóárvaházban „nevelkedett” a mágia sosem volt rejtve előle, így idővel feljárt a könyvtárba és varázslatok után kutatott, így akadt rá az Exmemoriam nevű varázsigére. Bár lehetetlennek tartotta, úgy gondolta ő ezt mindig, akaratán kívül is rávetíti a környezetére, ezért felejtik el mindig. A varázsereje kitörésének fogta fel .Időnek kellett eltelnie, mire rájött, hogy nem, nem így van. Próbára akarta tenni a felnőtteket: nyolc évesen egyszer elszökött és csak két nappal később érkezett vissza, addig az utcán bolyongott és egy lakatlan hát padlásán bújt el. De amikor visszaért: semmi. Kérdezgették, mit keres ott, mi történt vele, hol vannak a szülei, hol volt eddig, hogyha árva? Ő pedig türelmesen válaszolt és mondta a már jól begyakorolt szöveget.
Ez így ment évekig, mígnem tizenkét évesen elunta a dolgot, összecsomagolt és megszökött. Sokszor az utcán aludt, időnként sikátorokban, de ha ünnep volt, betért egy fogadóba és azt mondta, másnap jön az üzleti úton lévő apja, és majd akkor fizet. Ez persze nem volt igaz, viszont volt egy jó estéje, leszámítva maró bűntudatát. Talán ezért sem csinálta meg sokszor.
Aztán volt idő, amikor elég erős lett a varázsereje és kellett neki egy pálca. Megszerezte: besietett az üzletbe, kért egyet, majd kirohant. A pálcakészítő el is felejtette.
Nem hallott olyan iskoláról, ahová szívesen beiratkozott volna, valahogy félt az esetleges következményektől, mindig csak a könyvtárakba lopódzott be, ha elutazott valahova, de nem talált sehol semmit. Most, kamaszként azonban mégis úgy érezte, jönnie kell, meg kell tanulnia irányítani a varázserejét. Talán ez is közrejátszhatott ebben, hogy az a baleset megtörtént. Azért az Alkazar Roxfortot választotta, mert rengeteg tantárgyat talált a választhatók között és úgy hallotta, igen méretes könyvtára valamint jó szaktudású tanárai vannak. Úgy reméli, itt megtalálhatja a gyógymódot, amivel széttörheti az Exmemoriam jelentette kalitkát és végre normális életet élhet.

Háziállata: Nincs, de szeretne egyet, legfőképp macskát. Reméli, az állatokra nincs olyan hatással mint az emberekre, ugyanis nagyon szereti őket.